A tetőtér, mint koporsófödémmel fedett tér a nyolcvanas évek rendezési tervekbe kódolt szükségépítészetét idézi. A terv ennek negatív értelmű érzeteit próbálja minimalizálni áramló terekkel, tiszta geometriákkal. Kerüli a furcsa összemetsződéseket, szokványos tetőtéri helyzeteket. A nehézkes használatú sarkokat levágja. A belső téri határoló szerkezetek a zárófödém vízszintes és ferde síkú metszésvonalára rendezettek. A szerkesztőelv átértelmezi és integrálja a ferde tetősíkokat, melyek így a teljes téri koncepció részévé válnak. Innentől kezdve nem a tér utált, kendőzendő része, hanem jóbarát. Bár a monolit vasbeton koporsófödém épületszerkezetileg a legkedvezőbb térhatárolás, optikailag kedvezőtlen: rendelkezik minden tetőtér adta geometriai fogyatékkal ugyanakkor hiányoznak a hagyományos tetőszerkezet szerethető bájai. Ebből kiszabadulni csak akkor lehetséges, ha a meglévő fogyatékokat magunk mellé állítjuk: a tetőtéren átvezetett falazott gyűjtőkémények, szellőzőkürtők szórtságának szintézise az egybefüggő tér épített tagoló, határoló elemeinek elrendezése.